A klímaváltozás időszakában az erdőgazdálkodás egyik legélesebb vitapontja a fafajmegválasztás kérdése lett. Nem véletlenül. A fafaj hosszú távú döntés. Évtizedekre, sokszor évszázadra határozza meg egy terület sorsát. Éppen ezért a bizonytalanság idején különösen erős a késztetés arra, hogy „biztos megoldásokat” keressünk.
Az uralkodó erdészeti logika ma egyre gyakrabban azt mondja: a klíma változik, a megszokott őshonos fafajok egy része nehezebben boldogul, ezért segíteni kell az alkalmazkodást. Mesterségesen. Úgy, hogy délebbről, mediterrán térségekből származó fafajokat vagy alfajokat telepítünk, amelyek a feltételezés szerint jobban tűrik a melegebb, szárazabb körülményeket. Ez a gondolat első pillantásra racionálisnak tűnik. Logikusnak. Sőt, felelősségteljesnek.
Valójában azonban ez a megközelítés szervesen illeszkedik abba a régi erdészeti szemléletbe, amely szerint a természetes folyamatokat pótolni vagy megelőzni kell. Ha egy fafaj gyengül, akkor lecseréljük. Ha egy erdő nem záródik, akkor „megsegítjük”. Ha a rendszer bizonytalanná válik, akkor új elemeket viszünk bele, amelyekről azt reméljük, hogy stabilizálnak. (Lásd: → Amikor a gazdálkodás a változással szemben működik)
Ez továbbra is a változás elleni munka egyik formája.
A tapasztalat azonban – nemcsak Magyarországon, hanem a világ számos pontján – jóval árnyaltabb képet mutat. Az elmúlt évszázadokban rengeteg, többnyire jó szándékú fafajbevezetés történt. Volt, ahol gazdasági okokból, volt, ahol „klímaalkalmazkodási” megfontolásból, volt, ahol egyszerűen divatból. Ezek egy része valóban megmaradt. De nagyon sok esetben évtizedekkel később derült ki, hogy az adott faj nem illeszkedik valóban a termőhelyhez. Nem bírja a szélsőségeket, érzékeny kórokozókra, nem képes természetes felújulásra, vagy csak folyamatos beavatkozás árán tartható fenn.
Az ilyen erdők látszólag működnek, amíg dolgozunk rajtuk. Amíg pótlunk, védünk, kezelünk. Amint ez az energia csökken, az állomány megbillen, visszaszorul, vagy összeomlik. Ilyenkor gyakran nem az erdőt hibáztatjuk, hanem a „nem várt körülményeket”. Pedig valójában a rendszer már a kezdetektől fogva feszültségben állt a természeti folyamatokkal.
A fafajmegválasztás körüli vita egyik legnagyobb vakfoltja az, hogy alábecsüljük a természet belső alkalmazkodóképességét. Mintha azt feltételeznénk, hogy az adott termőhely „nem tud mit kezdeni” a változással, és mi jobban tudjuk, milyen fafajra van szüksége. Pedig a természet nem egyetlen fafajban gondolkodik. Hanem készletekben, lehetőségekben, variációkban. (Lásd: → A természet nem állapotokat őriz, hanem folyamatokat működtet)
Egy adott területen az őshonos fafajkészlet messze nem merül ki abban, amit az elmúlt évtizedekben dominánsnak láttunk. Vannak háttérbe szorult, ritkább, lassabb, kevésbé látványos fajok, amelyek eddig nem kaptak szerepet, mert a gazdálkodási logika nem kedvezett nekik. A klímaváltozás azonban éppen ezeknek a fajoknak nyithat teret. Nem gyors váltással, nem látványos erdőcserével, hanem lassú átrendeződéssel.
A természet nem „cseréli le” az erdőt egyik napról a másikra. Nem dönt, nem tervez, nem kalkulál hozamokkal. Egyszerűen hagyja, hogy azok a fajok, amelyek képesek alkalmazkodni, nagyobb szerepet kapjanak, míg mások visszaszorulnak. Ez a folyamat nem esztétikus, nem szabályos, nem jól kommunikálható. De hosszú távon stabilabb, mint bármilyen mesterséges beavatkozás.
Amikor mi délről származó fafajokat telepítünk, valójában megelőzzük ezt a természetes kiválasztódást. Elvesszük a lehetőséget attól a rendszertől, hogy a saját belső tartalékaiból reagáljon. Ráadásul új kockázatokat viszünk be: ismeretlen kölcsönhatásokat, kórokozókat, ökológiai feszültségeket. Ezek hatása gyakran csak akkor válik láthatóvá, amikor már nem könnyű visszafordulni.
Ez nem azt jelenti, hogy minden idegen fafaj ördögtől való. És nem azt jelenti, hogy soha, sehol nincs helye kísérletezésnek. A kérdés sokkal inkább az, mi a kísérlet célja, és hol vannak a határai. Egy teljes erdőgazdálkodási stratégia nem épülhet arra a feltételezésre, hogy mi jobban tudjuk előre, milyen fafaj lesz sikeres egy száz év múlva.
A fafajmegválasztás körüli vita valójában nem fafajokról szól. Hanem bizalomról. Arról, hogy bízunk-e a természetben annyira, hogy teret adjunk a saját folyamatai kibontakozásának. Vagy továbbra is ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a bizonytalanságot mesterséges beavatkozásokkal kell legyőzni.
Az előző írás gondolatmenetét folytatva itt is ugyanoda jutunk vissza: az erdőgazdálkodás akkor dolgozik a változás ellen, amikor mindenáron előre akar menekülni. Amikor nem tűri el az átmenetet, a rendezetlenséget, a lassú átalakulást. Pedig a klímaváltozás idején éppen ezek lennének a legfontosabb tanulási terepek.
A kérdés nem az, hogy melyik fafaj „jobb”. A kérdés az, hogy kinek biztosítunk döntési lehetőséget. Magunknak, akik néhány évtizedes tapasztalatból próbálunk évezredes folyamatokat irányítani, vagy a természetnek, amely már számtalanszor bizonyította, hogy képes alkalmazkodni, ha hagyjuk.
Talán itt lenne az ideje annak, hogy a fafajmegválasztás kérdéséhez is kevesebb bizonyossággal, és több alázattal álljunk hozzá. Nem kell mindent nekünk tudni, néha ráhagyhatjuk a természetre is, hogy végezze azt, amiben gyakorlata van.
———————————————————————————————————————————————
Ez az írás az „Egy új gondolkodás az erdőről és a természetről” című sorozat része.
A gondolati ív további állomásai [itt érhetők el →].
———————————————————————————————————————————————-
Témához kapcsolódó írások a sorozatból:
→ A 21. század terepi szakembere – jelenlét, tudás, felelősség