Az erdő körüli mai viták mélyén egy visszatérő, de ritkán kimondott feszültség húzódik meg. Ez a kérdés nem a szakmai részletekről szól elsősorban, hanem arról, hogy kié az erdő, ki felel érte, és ki mondhatja meg, hogyan kell vele bánni. Ez a feszültség nem új keletű, hanem egy korábbi, meghatározó tapasztalatból táplálkozik, amely máig hat a gondolkodásunkra.
Volt egy időszak, amikor valós lehetőségként merült fel, hogy a védett természeti területeken lévő erdők kezelése kikerül az erdészeti ágazat kezéből, és a természetvédelem, a nemzeti park igazgatóságok irányítása alá kerül. Ez a helyzet nem egyszerű szakmai vitaként jelent meg, hanem egzisztenciális kérdésként. A reakció ennek megfelelően erős és határozott volt, és végül az ágazat meg tudta akadályozni ezt az átrendeződést. Az erdők kezelése az erdészetnél maradt, de a történet ezzel nem zárult le.
A folyamat mélyebb nyomot hagyott. Az a tapasztalat, hogy az erdő kezelése akár kikerülhet a szakma kezéből, valós félelemmé vált, és ez a félelem azóta is jelen van. Ugyanakkor ez a helyzet nem csak védekezést indított el, hanem elmozdulást is. Az erdőgazdaságok elkezdtek nyitni a társadalom felé, megjelentek a látogatóközpontok, a tanösvények, az erdei iskolák, és egyre hangsúlyosabbá váltak a természetvédelmi és közjóléti szempontok. Ezzel párhuzamosan erősödött meg a folyamatos erdőborítás és a természetközelibb gazdálkodás iránya is, amely részben válaszként értelmezhető a kívülről érkező nyomásra.
A konfliktusnak volt egy kevésbé látható, de hosszú távon jelentős következménye is. A természetvédelem intézményi súlya és mozgástere fokozatosan szűkült, hatáskörei több területen korlátozódtak, és ezzel párhuzamosan csökkent az a képessége, hogy érdemben alakítsa az erdők kezelésével kapcsolatos döntéseket. Ez rövid távon az erdészeti ágazat pozícióját erősítette, ugyanakkor hosszabb távon gyengítette azt az egyensúlyt, amely a különböző szempontok – gazdasági, ökológiai és társadalmi – közötti párbeszédet biztosíthatta volna.
Ezek a változások valódi és fontos eredményeket és hatásokat indukált, ugyanakkor a jelenlegi helyzet új kérdéseket vet fel. Ma már nem egy konkrét jogi átrendeződés a tét, hanem egy lassabban, de folyamatosan alakuló társadalmi elvárásrendszer. Az erdő megítélése megváltozott, és ezzel együtt az a mérce is átalakul, amely alapján az erdészet munkáját értékelik. Ebben a helyzetben újra felmerül a kérdés: mi tartja valójában az erdészet kezében az erdőt.
Korábban erre egyértelmű válasz volt a szakmai tudás, a történeti szerep és a gazdasági jelentőség. Ma azonban ezek önmagukban már nem elegendőek. A társadalom nem csak azt figyeli, hogy ki képes kezelni az erdőt, hanem azt is, hogy milyen módon történik ez a kezelés. Ha az erdészet képes úgy működni, hogy az erdő egyszerre marad élő ökoszisztéma, vízmegtartó tér, klímaszabályozó rendszer és közösségi élmény, akkor a szerepe megerősödik. Ha viszont tartósan szembemegy ezekkel az elvárásokkal, akkor a kérdés újra meg fog jelenni, még ha nem is ugyanabban a formában, mint korábban.
Ebben a helyzetben különösen fontos felismerni, hogy a megoldás nem az erdők kezelésének további szétválasztása. Az erdő nem választható szét külön gazdasági, természetvédelmi és társadalmi egységekre anélkül, hogy a rendszer egésze ne sérülne. A valódi irány egy egységesebb megközelítés felé mutat, amely képes összehangolni az erdészeti, ökológiai, természetvédelmi és civil szempontokat, és nem egymás ellenében, hanem egymás mellett értelmezi őket.
Ehhez azonban szemléletbeli változásra van szükség. Annak felismerésére, hogy az erdő nem kizárólag kezelendő erőforrás, hanem önálló működéssel rendelkező rendszer, amelynek megértése legalább olyan fontos, mint az alakítása. A szakmai tudás ebben az értelemben nem csökken, hanem bővül, mert magában foglalja annak felismerését is, hogy hol van a beavatkozás helye, és hol kezdődik a visszalépés felelőssége.
Ez az út nem egyszerű, mert a megszokott keretek elmozdulnak, és a korábbi biztonságok egy része átalakul. Ugyanakkor éppen ebben rejlik a lehetőség is. Ha az erdészet képes erre a változásra, akkor nem elveszíti a szerepét, hanem megerősíti, és képes lesz belülről alakítani a saját jövőjét.
A kérdés így végső soron nem az, hogy ki kezeli az erdőt, hanem az, hogy hogyan lehet úgy megtartani, hogy közben a társadalom is azt érezze: jó kezekben van.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Témához kapcsolódó írások a sorozatból:
→ Mondjuk ki – az erdészeti beavatkozások mögött egy félelem is meghúzódik