Sokáig természetesnek vettük, hogy az erdész és a természetvédő külön világban él. Más célokkal, más nyelvvel, más eszközökkel. Az egyik használ, a másik véd. Az egyik beavatkozik, a másik korlátoz. Ez a felosztás egyszerű volt, és kényelmes is. Csakhogy egyre kevésbé írja le azt, ami az erdőben valójában történik.
Az erdő nem ismeri ezeket a szerepeket. Nem tudja, ki erdész és ki természetvédő. Számára csak jelenlét van, beavatkozás van, zavarás van – vagy éppen annak hiánya. Folyamatok zajlanak, amelyekre reagál, függetlenül attól, milyen szakmai címkével érkezik az ember.
Ahogy a változások gyorsulnak, egyre világosabbá válik, hogy a régi szereposztás nem működik. Az erdőgazdálkodás nem lehet pusztán anyagtermelés, mert a rendszer könnyen kimerül. A természetvédelem pedig nem lehet pusztán állapotőrzés, mert a rendszer folyamatosan átalakul. Mindkét megközelítés önmagában kevés.
A terepen ez már régóta látszik. Ott nincs idő ideológiai vitákra. Ott dönteni kell: most bele lehet-e nyúlni, vagy jobb, ha békén hagyjuk? Most használunk, vagy várunk? Ezek a döntések nem szakmai táborok, hanem helyzetek mentén születnek meg.
Ebből a valóságból rajzolódik ki egy új figura. Nem új szakma, nem új titulus, hanem egy újfajta szakember. Olyan ember, aki egyszerre érti a természetes folyamatokat, és képes a gyakorlati munkát is elvégezni. Aki nemcsak megfigyel, de cselekszik is – és nemcsak dolgozik, hanem figyel is.
Ez az ember már nem „erdőcsináló”. Nem akarja formálni az erdőt egy elképzelt ideál szerint. De nem is passzív szemlélő. Tudja, hogy a társadalomnak szüksége van faanyagra, és azt is tudja, hogy ezt nem lehet az erdő rovására biztosítani. A munkája lényege az, hogy a legkisebb szükséges beavatkozást végezze el a megfelelő időben és helyen. (Lásd: – A természet nem állapotokat őriz, hanem folyamatokat működtet)
Ebben a szerepben az erdészeti tudás és a természetvédelmi érzékenység nem kioltja, hanem kiegészíti egymást. Az erdész tapasztalata segít megérteni, mi kivitelezhető. A természetvédelmi szemlélet segít felismerni, mi az, ami már túl sok lenne. Az ökológiai tudás pedig keretet ad ahhoz, hogy ezeket a döntéseket ne ösztönből, hanem összefüggésekben hozzuk meg.
Ez a szemlélet nem azt jelenti, hogy megszűnnek a különbségek a szakmák között. Azt jelenti, hogy nem ezek a különbségek irányítanak. A döntések középpontjába nem az identitás, hanem az erdő kerül.
Talán ez a legnagyobb változás. Hogy nem azt kérdezzük többé: „mit szabad egy erdésznek?” vagy „mit enged egy természetvédő?”. Hanem azt: mit bír el most ez az erdő? Mit engednek meg a folyamatai? Mit mutat a talaj, a víz, a szerkezet, az élővilág?
Ez a gondolkodás nem könnyű. Kevesebb benne a kapaszkodó, több a felelősség. Nem lehet mögé bújni sem szabályoknak, sem ideológiáknak. Viszont pontosan ezért hiteles. És pontosan ezért válik egyre elkerülhetetlenebbé.
Lehet, hogy a jövő erdészete és természetvédelme nem új törvényekben, nem új stratégiákban és nem új intézményekben fog megszületni. Hanem emberekben. Olyan terepi szakemberekben, akik képesek egyszerre látni és cselekedni. Akik nem félnek a változástól, mert értik annak ritmusát.
Ha ez megtörténik, akkor talán nem az lesz a kérdés, hogy ki melyik oldalon áll. Hanem az, hogy ki tud valóban jelen lenni az erdőben.
És lehet, hogy ez az a pont, ahol az évtizedes viták után végre nem elválunk egymástól, hanem ugyanarra az erdőre figyelünk.
———————————————————————————————————————————————
Ez az írás az „Egy új gondolkodás az erdőről és a természetről” című sorozat része.
A teljes sorozat, a gondolati ív további állomásai [itt érhetők el →].
———————————————————————————————————————————————-
Témához kapcsolódó írások a sorozatból:
→ A A 21. század terepi szakembere – jelenlét, tudás, felelősség