Ötven év az erdőben
Közel ötven éve foglalkozom erdőkkel. Voltam erdőtervező, természetvédelmi szakember, dolgoztam az államigazgatásban és vállalkozóként is. Ezalatt az idő alatt számtalan szakmai vitát hallgattam végig, és magam is részt vettem jó néhányban. A szereplők, a helyszínek és a körülmények változtak, de a kérdések többnyire ugyanazok maradtak. Hogyan kellene kezelni az erdőket? Mennyit szabad kitermelni? Mi a természetes és mi nem? Mikor kell beavatkozni, és mikor kell inkább visszafogni magunkat?
Fiatal szakemberként azt gondoltam, hogy ezekre a kérdésekre elsősorban szakmai módszerekkel, technológiákkal és jól megválasztott beavatkozásokkal lehet választ adni. Az erdő állapotát alapvetően olyannak láttam, amit az ember alakít. Mi választjuk meg a fafajokat, mi döntünk a kezelési módokról, és végső soron rajtunk múlik, milyen erdőt hagyunk magunk után.
Az évek során egyre inkább azt éreztem, hogy valami hiányzik ebből a képből. Az erdőben töltött évtizedek alatt újra és újra azt láttam, hogy az erdő nem egyszerűen elszenvedi a változásokat, hanem válaszol rájuk. Egy-egy aszály, vihar vagy más bolygatás után nem ugyanaz az erdő áll előttünk, mint korábban. Fafajok jelennek meg, mások visszaszorulnak, új kapcsolatok alakulnak ki. Az erdő folyamatosan változik, miközben igyekszik fenntartani önmagát. Minél többet figyeltem ezeket a folyamatokat, annál inkább azt éreztem, hogy az erdő maga is alakítója a saját jövőjének.
A vita, amely évtizedek óta tart
Az erdőkkel kapcsolatos viták jelentős része ma is az erdőgazdálkodás és a természetvédelem közötti feszültség körül forog. Az egyik oldal a használat fontosságát hangsúlyozza, a másik a természetes folyamatok és fajok védelmét. A közbeszédben gyakran úgy jelenik meg a helyzet, mintha e két szempont között kellene választanunk.
Az évek során azonban egyre inkább az a benyomásom alakult ki, hogy a valódi törésvonal nem itt húzódik. A mélyebb különbség szerintem abban rejlik, hogy mit gondolunk magáról az erdőről. Olyan rendszert látunk benne, amely alapvetően emberi irányításra szorul, vagy olyan élő rendszert, amely saját működőképességgel, önszabályozó és megújuló képességgel rendelkezik?
Ez első megközelítésben elméleti kérdésnek tűnhet. De attól függően, hogy melyik válasz áll közelebb az igazsághoz, egészen más döntéseket hozunk a mindennapi gyakorlatban.
Egy akácos, amely mást tanított nekem
A felismerés hosszabb idő és sok kisebb-nagyobb tapasztalatból állt össze. Volt azonban egy erdő, amely különösen mély nyomot hagyott bennem.
Szakirányítóként évekig foglalkoztam egy alföldi homokon álló parkerdővel, amelyet elsősorban akác és ostorfa alkotott. Mindkét fafaj idegenhonos, ráadásul invazív fajnak számít. A jelenlegi erdészeti megközelítés szerint az ilyen állományok átalakítása rendkívül nehéz feladat. Általában hosszú éveken át tartó kezelést, jelentős költséget és sok beavatkozást igényel.
Ez az erdő azonban hosszú időn keresztül lényegében magára volt hagyva. Nem végzett benne senki valamilyen tudatos természetvédelmi kísérletet. Egyszerűen azért maradt szinte érintetlen, mert nem történt benne érdemi kezelés. Amikor figyelni kezdtem az erdőben zajló folyamatokat, meglepő dolgokat láttam. Megjelentek a mezei juharok, a korai juharok, a hársak és számos más őshonos fafaj. Az akác fokozatosan kiöregedett az állományból, miközben a kialakuló második lombkoronaszint alatt már nem tudott megújulni.
Néhány évvel később azt tapasztaltam, hogy ugyanez kezd történni az ostorfával is. Az árnyéktűrő fafajokból és cserjékből kialakuló alsóbb szintek alatt egyre kevésbé tudott kifejlett fákat nevelni. Közben természetes módon kisebb lékek alakultak ki az állományban, amelyeket a megjelenő juharok és más fafajok fokozatosan betöltöttek.
A folyamat különösen azért volt tanulságos, mert egy alföldi homoki termőhelyen zajlott, ahol sokan eleve kevésbé számítanak ilyen természetes átalakulásra. A vadkár sem torzította a folyamatot, mivel a belterületi parkerdőben a nagyvad jelenléte nem jelentett problémát. A feladatom végül szinte csak arra korlátozódott, hogy a látogatókra veszélyes fákat eltávolítsuk, és segítsük azokat a folyamatokat, amelyek már maguktól is zajlottak.
Mit tanított nekem ez az erdő?
Ez és az ehhez hasonlatos élmények mélyen elgondolkodtattak. Nem azért, mert valami rendkívüli vagy látványos dolog történt, hanem azért, mert egy olyan problémára láttam természetes választ, amelynek megoldására általában bonyolult kezelési terveket készítünk.
Amit ott láttam, az nem egy előre megtervezett erdőátalakítás volt. Az erdő maga kezdte el megoldani azt a helyzetet, amelyet mi többnyire emberi beavatkozások sorozatával próbálunk kezelni. Nem egyik napról a másikra, és nem minden nehézség nélkül. Évtizedek alatt, lassan, sok apró lépésben. Mégis egyértelműen látható irányban.
Ez a tapasztalat nem bizonyítja, hogy minden erdőben ugyanennek kell történnie. Arra azonban emlékeztet, hogy az erdő sokszor több lehetőséget hordoz magában, mint amennyit hajlamosak vagyunk feltételezni róla.
Az erdő egészségének elsődleges forrása maga az erdő
Nem egyetlen erdő miatt jutottam erre a következtetésre. Az akácos története csak egy volt a sok tapasztalat közül, amelyek ugyanabba az irányba mutattak. A természetes erdők működését figyelve egyre inkább azt láttam, hogy az erdő egészségét nem a mi hozzuk létre. Legfeljebb segíthetjük vagy akadályozhatjuk.
Akkor értettem meg, hogy talán nem is az a legfontosabb kérdés, mit akarunk az erdőtől, hanem az, hogy mire képes maga az erdő. Sok éven át az emberi beavatkozások oldaláról közelítettem ezt a kérdést. Egy idő után azonban egyre inkább azt láttam, hogy az erdő egészségének legfontosabb feltételeit nem mi hozzuk létre.
Az erdő egészségének elsődleges forrása maga az erdő.
Ez nem azt jelenti, hogy az embernek nincs szerepe, és azt sem, hogy minden beavatkozás káros. Sok erdő olyan állapotban van, hogy segítségre szorul, és számos helyzetben szükség van tudatos szakmai döntésekre. A kérdés azonban nem az, hogy beavatkozzunk-e, hanem az, hogy mit tekintünk kiindulópontnak.
Ha abból indulunk ki, hogy az erdő alapvetően önműködő rendszer, akkor először mindig azt kell megértenünk, hogy mire képes maga az erdő. Mit old meg önállóan? Hol akadtak el a természetes folyamatai? És miben tud valóban segíteni az ember?
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Ha ezt elfogadjuk, akkor sok kérdést másként kell feltennünk.
Az erdőgazdálkodásban gyakran arról beszélünk, milyen állapotot szeretnénk létrehozni. Milyen fafajokból álljon az erdő, milyen legyen a szerkezete, mennyi fát termeljen. Az erdő működéséből kiindulva azonban más lesz a kérdés: milyen folyamatokat segítünk, és melyeket akadályozzuk?
Másként tekintünk a természetes felújulásra. Másként tekintünk a víz szerepére. Másként értelmezzük a holtfát, a különböző erdőállapotokat, a pionír fafajokat vagy éppen a beavatkozások szükségességét. Miért? Mert ebben a szemléletben a figyelmünk az állapotokról a működés felé fordul.
Ebben a megközelítésben az erdész szerepe, az erdészeti szakma jelentősége nem csökken. Éppen ellenkezőleg. A feladat összetettebbé válik. Míg korábban az erdész feladata egy előre elképzelt állapot létrehozására irányult, addig az új szemléletben meg kell értenie az adott erdő sajátosságait, korlátait és lehetőségeit. A jó döntés egyre kevésbé igazodik korábbi sablonokhoz. Egyre inkább az adott helyzet mélyebb megértéséből születik meg.
Zárógondolat
Ötven évvel ezelőtt azt hittem, hogy az erdők jövője elsősorban rajtunk múlik. Ma már sok kérdésben óvatosabban fogalmazok, mint pályakezdő koromban. Egy dologban azonban biztosabb vagyok, mint valaha. Az erdő nem csupán a döntéseink tárgya, hanem önálló életet élő rendszer, amelynek saját válaszai vannak a változó világ kihívásaira.
Minél több időt töltöttem az erdőben, annál inkább azt éreztem, hogy a legfontosabb feladatunk nem az, hogy mindenáron mi próbáljuk meg irányítani az erdőt. Sokkal inkább az, hogy megértsük, miként működik.
Mert az erdő egészségének elsődleges forrása maga az erdő.