A természet változása mindig zavarba ejt bennünket. Elméletben mindannyian tudjuk, hogy a természet változik. A nehézség az, hogy a változás kicsúszik a kezünkből. Megszünteti azokat a kapaszkodókat, amelyekhez hozzászoktunk, és amelyek mentén biztonságban éreztük magunkat.
Az ember alapvetően stabil világra vágyik. Olyan tájakra, amelyek felismerhetők, olyan erdőkre, amelyek „olyanok, mint régen”, olyan élővilágra, élőlényekre, amelyeknek neve, formája, rendje van. Amikor egy erdő átalakul, amikor eltűnik egy megszokott faj, amikor a szerkezet rendezetlennek tűnik, akkor nem pusztán ökológiai változást érzékelünk. Bizonytalanságot élünk meg.
A változó természet szembesít bennünket azzal, hogy nem mi irányítjuk a rendszert. A folyamatok anélkül mennek végbe, hogy engedélyt kérnének tőlünk. Nincs garancia arra, hogy az marad fenn, amit értékesnek gondolunk. Ez a felismerés sokkal mélyebben érint bennünket, mint azt hajlamosak vagyunk beismerni.
Ezért szeretjük a „megőrzés” és “visszaállítás” gondolatát. Mert azt sugallja, hogy van egy visszaállítható rend, egy korábbi állapot, amelyhez visszatérhetünk, ha elég tudásunk, pénzünk és akaratunk van. Ez megnyugtató gondolat. Azt üzeni számunkra, hogy a változás kezelhető.
Csakhogy a természet nem így működik. Nem ismeri a visszaállítást. Nem tér vissza egy korábbi pontra csak azért, mert mi azt szeretnénk. A változás nem kivétel, hanem alapállapot. A stabilitás – amit mi annyira keresünk – a természetben gyakran csak átmeneti egyensúly, amely előbb-utóbb felbomlik.
A természet változása azért is félelmetes, mert tükröt tart elénk. Megmutatja, hogy a világ, amelyet megismertünk, amelyhez alkalmazkodtunk, nem állandó. Hogy az élő rendszerek képesek továbblépni akkor is, amikor mi még ragaszkodunk a megszokotthoz. Ez könnyen kelti azt az érzést, hogy „elveszítjük” a természetet – miközben valójában csak más formában létezik tovább.
A természetvédelemben ez a félelem gyakran ölt szakmai formát. Ritka fajokhoz kötjük az értéket. Meghatározott élőhelytípusokat tekintünk kívánatosnak. Konkrét szerkezeteket nevezünk „jónak”. Amikor ezek eltűnnek vagy átalakulnak, hajlamosak vagyunk kudarcként értelmezni a folyamatot. Pedig sok esetben nem pusztulásról van szó, hanem átmenetről. (Lásd:, → Mit őrzünk meg az erdőből – és milyen következményekkel?)
Ez a félelem nemcsak a természetvédelemben jelenik meg, hanem az erdőgazdálkodás gyakorlatában is. Maga az erdőgazdálkodás is sokszor konzerválni és restaurálni akar. Visszaállítani olyan erdőállapotokat, amelyek számunkra hasznosak, ismerősek, gazdaságilag értelmezhetők. Ennek érdekében folyamatosan harcban áll azokkal a természetes folyamatokkal, amelyek az erdőt egyébként alakítanák. Sok esetben nemcsak régi állapotokat őriz, hanem kifejezetten nem természetes erdőszerkezeteket hoz létre, amelyeket aztán csak állandó beavatkozással lehet fenntartani. Ezek az erdők nem azért maradnak fenn, mert működőképesek, hanem mert dolgozunk rajtuk – és ellenük.
A változás elfogadása nem jelenti azt, hogy mindent rá kell hagyni a természetre közömbösen. Azt jelenti, hogy különbséget teszünk aközött, ami valóban pusztítás, és aközött, ami a rendszer belső átalakulása. Nem minden eltűnés veszteség, és nem minden megjelenés probléma. Csak azért, mert egy erdő már nem olyan, mint volt, még nem biztos, hogy kevésbé élő.
Valójában nem a természet változásától félünk, hanem attól, amit ez rólunk mond. Attól, hogy nekünk is alkalmazkodnunk kellene. Attól, hogy el kellene engednünk a kontroll illúzióját. Attól, hogy be kellene ismernünk, hogy nem mi vagyunk a rendszer középpontja.
A változó természet arra tanít bennünket, hogy a biztonság nem az állandóságból fakad, hanem az alkalmazkodás képességéből. Hogy a rend nem mindig ott van, ahol mi keressük, és hogy a látszólagos rendezetlenség sokszor a megújulás terepe. Ez azonban szemléletváltást igényel és a szemléletváltás mindig kényelmetlen.
Talán ezért félünk tőle. A természet változása nem ad nyugalmat, kérdéseket vet fel. Nem visszatérést ígér, hanem továbblépést sürget. És azt súgja fülünkbe, hogy nem a természetet kellene megóvni a változástól, hanem magunkat felkészíteni a változásra, hogy együtt tudjunk élni vele.
Ha ezt a kérdést komolyan vesszük, akkor a természetvédelem és az erdőkezelés is más irányt kaphat. Kevésbé akar majd rögzíteni, vélt, vagy valós, de már túlhaladott állapotokat fenntartani. Képessé válik a természetes változásnak teret biztosítani. A félelmet felváltja a bizalom. Nem a változás megállítását próbálja elérni, inkább elfogadja és értelmezi azt.
A természet változik. Mindig is változott. A kérdés nem az, hogyan állítjuk meg, hanem az, mi hogyan változunk vele együtt.
———————————————————————————————————————————————
Ez az írás az „Egy új gondolkodás az erdőről és a természetről” című sorozat része.
A gondolati ív további állomásai [itt érhetők el →].
———————————————————————————————————————————————-
Témához kapcsolódó írások a sorozatból:
→ Fenntartott erdők – állapotok, amelyek folyamatos beavatkozást igényelnek