Van egy makacs gondolat, amely újra és újra felbukkan, valahányszor az erdőkről, a természetről, a válságról vagy a jövőről beszélünk. Az a hit, hogy az ember – a tudásával, a szakmáival, a beavatkozásaival – megmenti a természetet. Hogy ha mi nem lépnénk közbe, az erdők elpusztulnának, az élővilág összeomlana, és minden visszafordíthatatlanná válna. Ez a gondolat megnyugtató, mert fontos szerepet ad nekünk. Azt sugallja, hogy nélkülünk nincs tovább. Csakhogy ez alapvetően nem igaz.
Az élő rendszerek nem szorulnak rá az emberre
A természet, az erdők, az élő rendszerek nem szorulnak rá az emberre. Soha nem is szorultak. Évmilliók óta léteznek, fejlődnek, alkalmazkodnak, átalakulnak. A Föld története során számtalan olyan esemény zajlott le, amely a maga korában teljes ökoszisztémákat forgatott fel. Globális eljegesedések, hosszú lehűlési és felmelegedési periódusok, hatalmas vulkánkitörések, légköri összetétel-változások, meteorbecsapódások. Ezek mind olyan katasztrófák voltak, amelyek között a jelenlegi ökológiai válság – bármilyen súlyos is az ember számára – nem példátlan a bolygó életében, földi léptékben.
A természet minden alkalommal túlélte ezeket. Nem változatlanul, nem veszteségek nélkül, de mindig újra működő rendszerré szerveződött. Ennek oka nem valamiféle misztikus erő, hanem a természet alapvető működése. A túlélés eszközei mindig jelen voltak: refugiumokban fennmaradó populációk, csírák, spórák, genetikai változatosság, lassú, de kitartó regenerációs folyamatok. A természet nem ragaszkodik ahhoz, ami volt. Nem akar konzerválni, visszatérni egy korábbi állapothoz. Egyszerűen alkalmazkodik ahhoz, ami van.
A jelenlegi helyzethez is képes alkalmazkodni. Megvannak hozzá az eszközei. Egyetlen „igénye” az, hogy hagyják végre békén, hogy a saját fejlődési módján és ütemében változhasson, regenerálódhasson. Hogy ne próbáljuk mindenáron irányítani, gyorsítani, optimalizálni, javítgatni, mintha egy elromlott szerkezet lenne. (Lásd: → A természet nem állapotokat őriz, hanem folyamatokat működtet)
Mi lennénk a megoldás kulcsa?
Ezzel szemben szinte minden – természettel foglalkozó – szakma hajlamos arra, hogy saját magát tekintse a megoldás kulcsának. Az erdészek egy része úgy gondolja, hogy az ő tevékenységük nélkül ma már nem lennének erdők. A természetvédők és ökológusok gyakran azt sugallják, hogy kutatásaik, kezelési terveik, beavatkozásaik, konzervációs törekvéseik menti meg az élővilágot. Ezekben a gondolatokban közös az a feltételezés, hogy ha mi nem cselekszünk, a természet elpusztul. Ez az emberi ego egyik legmakacsabb megnyilvánulása és téveszmélye.
A valóság ennél jóval szerényebb szerepet szán nekünk. Amit a természet működéséről tudunk, az töredékes. Megfigyelések, részfolyamatok, korlátozott idő- és térléptékű tapasztalatok, elképzelések, víziók. Ezekből a mozaikdarabokból próbálunk teljes képet összerakni, majd magabiztosan kijelentjük, hogy az általunk elképzelt út a legjobb a természet „helyreállításához”. Pedig a természet nem helyreállításra vár. Nem sérült gépezet, amit meg kell javítani. Élő rendszer, amely folyamatosan változik, és amelynek saját belső logikája van. Mi legfeljebb annyit tehetünk, hogy nem akadályozzuk tovább.
A természet túl fog élni minket
Fontos kimondani azt is, amit sokan nem szeretnek hallani: a természetet nem tudjuk elpusztítani. Legfeljebb akkor, ha magát a bolygót semmisítjük meg. Minden más esetben a természet túl fog élni minket. Ha kell, átrendeződik. Ha kell, kivet magából bennünket, mint minden túlszaporodott fajt, amely felélte a saját létfeltételeit. A természet szempontjából az ember pontosan ilyen faj: rendkívül hatékony, gyorsan terjeszkedő, és egyre nagyobb mértékben emészti fel azokat az erőforrásokat, amelyekre a fennmaradásához szüksége van.
A természetben még nem volt olyan túlszaporodás, olyan gradáció, amely ne omlott volna össze előbb-utóbb. Ez nem erkölcsi ítélet, ökológiai törvényszerűség. Nem a természetet kell tehát félteni. Az ember van veszélyben.
Az ember nem képes a természet nélkül létezni
Mert miközben a természet képes nélkülünk működni, mi nem vagyunk képesek nélküle túlélni. Sem biológiailag, sem társadalmilag, sem mentálisan. Minden, amit az ember megszerzett, kiaknázott, létrehozott, a természet ajándéka. Az élelmünk, a vizünk, a levegőnk, az anyagaink, az energiánk, de még a kultúránk alapjai is ebből fakadnak. Nemcsak az életben maradásunk, hanem a mindennapi jóllétünk is a természet működésének a függvénye.
Az erdők ebben különösen fontos szerepet játszanak. Nem pusztán erőforrásként, hanem élettérként. Olyan térként, amely testi, lelki, szellemi és közösségi értelemben is megtart. Amikor ezt figyelmen kívül hagyjuk, és továbbra is megmentőként beszélünk magunkról, akkor félreértjük a helyzetünket. Valójában nem mi mentjük a természetet. Mi szorulunk rá arra, hogy biztosítsa a túlélésünket. És végre ne ártsunk neki tovább.
A természet nem gyenge és nem tehetetlen
Talán itt lenne az ideje annak, hogy más irányból közelítsünk. Kevesebbet beszéljünk arról, hogyan avatkozunk be, és többet arról, hogyan tudunk visszalépni. Végre fogadjuk el azt a tényt, hogy a természet nem gyenge, nem tehetetlen, nem rászoruló. Mi vagyunk azok. És ha ezt valóban megértjük, akkor talán még van esély arra, hogy ne minket vessen ki magából az a rendszer, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozunk.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez az írás az „Egy új gondolkodás az erdőről és a természetről” című sorozat része.
A gondolati ív további állomásai [itt érhetők el →].
———————————————————————————————————————————————-
Témához kapcsolódó írások a sorozatból: