Az erdőgazdálkodás története a kezdetektől napjainkig

Bevezetés: Az erdő és az ember kapcsolata Magyarországon

Az erdőgazdálkodás története Magyarországon évezredekre nyúlik vissza, tükrözve az ember és a természeti környezet közötti folyamatosan változó viszonyt. Az erdőgazdálkodás egy termelési ágazat, amelynek feladata az erdők telepítése, felújítása, fenntartása és sokoldalú hasznosításának biztosítása. Az erdőhasználat ennél szélesebb körű fogalom, magában foglalja a fa hasznosításán kívül az erdőben termő gyümölcsök, virágok és gombák gyűjtését, valamint az erdőben kitermelhető anyagok, például mészégetés, szénégetés, gyantacsapolás hasznosítását is, azaz az úgynevezett mellékhasználatokat.

Az erdőgazdálkodás fogalmának fejlődése a tisztán faanyagtermelésre fókuszáló megközelítéstől a multifunkcionális koncepcióig, amely magában foglalja az ökológiai és társadalmi szempontokat is, a környezettudatosság és az ökoszisztéma-szolgáltatások megértésének szélesebb körű társadalmi elmozdulását jelzi. Kezdetben az emberi interakció az erdőkkel elsősorban az azonnali túlélés és erőforrás-kitermelés célját szolgálta. Ahogy a társadalmak fejlődtek, a faanyag gazdasági hasznossága, például az építkezés és az ipar számára, kiemelten fontossá vált. A modern erdőgazdálkodás definíciója, ahogyan az a jelenlegi jogszabályokban is megjelenik, explicit módon magában foglalja a „sokoldalú hasznosítást”, a „fenntartást” és a „közjóléti” szerepeket, a hagyományos gazdasági funkciók mellett. Ez a fejlődés azt mutatja, hogy a tisztán utilitárius, kitermelő szemlélettől elmozdult a megközelítés, és elismerik az erdők komplex ökológiai funkcióit (például szénmegkötés, biodiverzitás) és változatos társadalmi előnyeit (például rekreáció, klímaszabályozás). Ez a kibővített értelmezés gyakran a múltbeli, kevésbé fenntartható gyakorlatok (például a széles körű erdőirtás és a fahiány) negatív következményeire adott válasz, és egyre inkább tudományos kutatásokon és fejlődő környezeti etikán alapul.

A honfoglalás idején a Kárpát-medence területét rendkívül sűrű erdők borították. Szakmai becslések szerint emberi beavatkozások nélkül az ország 85% feletti erdősültséggel rendelkezne, de reálisabb a 75%-os becslés. Más források szerint a Kárpát-medencének mintegy kétharmadán lehetett erdő. Fontos megjegyezni, hogy az Alföld inkább ligetes-mocsaras vidék volt, összefüggő erdőfelület nem borította. Az erdők kezdeti bősége miatt nem volt szükség szervezett erdőgazdálkodásra. Az ősember az erdőben szerezte be a tűzrakáshoz, fegyverekhez és szerszámokhoz szükséges anyagokat, valamint lakóhelyét és élelmének nagy részét. A legkorábbi erdőbirtoklási forma az ókori germán Markhoz hasonlított, ahol az első foglalók, több település lakói együttesen használtak hatalmas erdőterületeket.

Az erdők kezdeti bősége azt jelentette, hogy a korai emberi interakció inkább kitermelő és lokalizált volt, semmint irányított. Az „erdőgazdálkodás” fogalma csak akkor merült fel, amikor a hiány problémává vált, rávilágítva arra, hogy az erőforrások rendelkezésre állása közvetlenül befolyásolja az emberi beavatkozást és a formális gyakorlatok kialakulását. A honfoglalás kori magas erdősültség azt jelentette, hogy az erdőket kimeríthetetlen erőforrásnak tekintették. Ennek következtében a korai emberi tevékenységeket a közvetlen, szabályozatlan erőforrás-kitermelés jellemezte az azonnali szükségletek kielégítésére (például vadászat, gyűjtögetés, alapvető faanyag tüzelésre és építkezésre). A formális „erdőgazdálkodás” hiánya ebben az időszakban közvetlen összefüggést jelez: amikor az erőforrások bőségesek a kereslethez képest, kevés az ösztönzés a szisztematikus gazdálkodásra vagy megőrzésre. Az erdők kezelésének gondolata csak akkor vált relevánssá, amikor a növekvő népsűrűség, valamint a mezőgazdasági és ipari igények elkezdtek kimeríteni ezeket a látszólag korlátlan erőforrásokat, ami lokalizált vagy széles körű hiányhoz vezetett. Az bőségből a hiányba való alapvető elmozdulás az erőforrás-gazdálkodás történetének visszatérő mozgatórugója.

Közösségi erdőhasználat és a vadászat dominanciája

A középkorban az erdőhasználat kezdetben meglehetősen szabad volt. Bárki vághatta a települések közös erdeit, ami a korai, alacsony népsűrűségű társadalmakra jellemző nyílt hozzáférésű rendszert tükrözte. Azonban ahogy a népesség növekedett és az erdők értéke, különösen a vadászat szempontjából, emelkedett, megjelentek az első, informális szabályozási kísérletek. Később szokássá vált a tulajdonosok közötti nyílhúzásos ideiglenes földosztás, ami az erőforrás-hozzáférés szabályozására irányuló kezdeti lépéseket jelezte.

Az Árpád-korban az erdő fő haszonvételi formája a vadászat volt, különösen a királyi udvar számára. A királyi erdőket külön királyi szolgáltató rend, az ardók, azaz erdőóvók gondozta. Ez a rendszer a tulajdonjogok és az erőforrás-hozzáférés szabályozásának legkorábbi formáit jelentette, amelyet a növekvő kereslet és az értékes erőforrások, mint például a királyi vadállomány védelmének szükségessége hajtott. A korlátlan közös használattól az ideiglenes földosztáson át a királyi ellenőrzésig és a speciális „erdőóvók” megjelenéséig tartó átmenet az ingatlanjogok és az erőforrás-hozzáférés szabályozására irányuló kezdeti erőfeszítések kialakulását jelzi, amelyet a növekvő kereslet és az értékes erőforrások védelmének szükségessége motivált. Ez az átmenet az informális, helyi szokásoktól a központosított, államilag ellenőrzött gazdálkodás felé való elmozdulást mutatja, elsősorban az elit érdekeinek (vadászat, királyi jövedelmek) biztosítása céljából. Ez jelzi az intézményesített erdőgazdálkodás kezdetét, még ha elsődleges célja ekkor még nem is a modern értelemben vett fenntartható erdőgazdálkodás volt.

A középkorban a mezőgazdasági terjeszkedés és a településfejlesztés jelentős erdőirtásokhoz vezetett. A 13. század végéig, a magyarországi településrendszer megszilárdulásáig az erdők akadályozták a mezőgazdasági művelést és a letelepedést, ezért nagy arányokban irtották őket. Az erdőirtás tehát a településrendszer létrejöttének szükséges feltétele volt. Ez a kiterjedt erdőirtás a mezőgazdasági terjeszkedés és a települések létrejötte által vezérelve, rávilágít az emberi fejlődés azonnali szükségletei (élelem, menedék) és a hosszú távú környezeti fenntarthatóság közötti alapvető történelmi konfliktusra. Ez az időszak alapozta meg a jövőbeli erőforráshiányt és az aktív erdőgazdálkodás végső szükségességét.

Kezdetben az adott célnak – például tüzelés, építkezés – megfelelően választották ki a levágandó fát, vagyis nem egy-egy nagyobb területet irtottak, hanem az adott célnak megfelelő kisebb mennyiséget vágták ki. Az újratermelődést pedig a természetre bízták. Ez a gyakorlat, bár kezdetben fenntarthatónak tűnt a bőséges erőforrások mellett, hosszú távon jelentős erdőterület-csökkenéshez vezetett. Ennek következtében a honfoglaláskori kétharmados erdősültség a 19. századra egyharmadára csökkent, ami az előző tíz évszázadra jellemző intenzív erdőirtást jelzi. A középkori erdőirtás elsődleges mozgatórugója a mezőgazdasági területek bővítése és új települések létrehozása volt. Ez közvetlen ok-okozati összefüggést mutat a népességnövekedés, a földhasználat megváltozása és az erdőveszteség között. A korai szelektív fakitermelési gyakorlat, amely természetes felújulásra támaszkodott , előrelátás hiányát jelzi ezen tevékenységek erdőborítottságra gyakorolt kumulatív hatásával kapcsolatban. Az erdőterület jelentős csökkenése a 19. századra ezen irányítatlan, kiterjedt irtások hosszú távú következménye. Ez a történelmi minta társadalmi szinten a „közlegelők tragédiáját” példázza, ahol az egyéni rövid távú előnyök (új földek, faanyag) kollektív, hosszú távú környezeti romláshoz vezetnek, ami szükségessé teszi a jövőben szigorúbb gazdálkodási politikák bevezetését.

A középkorban és a kora újkorban számos hagyományos erdőhasználati mód létezett, amelyek a helyi közösségek életének szerves részét képezték. A 19. század végéig általános gyakorlat volt az erdőkben a legeltetés, ahol patás háziállatokat, a kecskéktől a lovakig, tartottak, és a makkoltatás, amely a sertések erdőben történő hizlalását jelentette. Ezek a gyakorlatok jelentős hatással voltak az erdők aljnövényzetére és a fák természetes felújulására.

A régi korokban a fák lombját takarmánynak is használták (lombtakarmány-nyerés), különösen szűkös időkben. A friss leveleket leszedték, vagy ágakkal együtt vitték el, néha a fákat – a botoló füzekhez hasonlóan – fejmagasságban csutakolva, úgynevezett fejesfákká alakították. Az erdő aljáról az avart és egyéb növényi részeket alom céljára gyűjtötték egyes tájakon (alomszedés). Ezek a mellékhasználatok a paraszti gazdálkodás részét képezték, és a helyi szokásjog alapján történtek.

A faszénégetés is elterjedt tevékenység volt, amely jelentős mértékben hozzájárult az erdők pusztulásához. Az utolsó hazai őserdők jelentős része ennek a tevékenységnek esett áldozatul. Bár Erdélyben még gyakorta láthatók szénégető telepek, Magyarországon hagyományos módon már nem gyakorolják, inkább csak a településnevek őrzik e tevékenységek emlékét.

Ezek a hagyományos, sokrétű erdőhasználatok a preindusztriális, önellátáson alapuló viszonyt mutatják be az erdőkkel, ahol több erőforrást is kitermeltek. A faszénégetés gyakorlatának hanyatlása Magyarországon (miközben Erdélyben fennmaradt) az energiaforrások és az ipari gyakorlatok változását jelzi, ami egy specializáltabb, faanyagra fókuszáló erdőgazdálkodáshoz vezetett. A hagyományos erdőhasználatok (legeltetés, makkoltatás, lombtakarmány-nyerés, alomszedés, szénégetés) a vidéki közösségek sokrétű, gyakran helyi és szokásjogon alapuló erdőhasznosítását szemléltetik, a mindennapi szükségleteik kielégítésére. Ezek a gyakorlatok, bár nem mindig voltak „fenntarthatóak” a modern értelemben , szerves részét képezték a vidéki gazdaságnak. A faszénégetés hanyatlása Magyarországon arra utal, hogy az ipari forradalom és az alternatív energiaforrások megjelenése csökkentette ennek a specifikus erdőhasználatnak a gazdasági életképességét és szükségességét. Ez az elmozdulás lehetővé tette a fokozatos átmenetet egy specializáltabb, faanyagra összpontosító erdőgazdálkodás felé, mivel más hagyományos felhasználási módok jelentősége csökkent.

III. A kora újkor és a Habsburg-uralom: A modern erdőgazdálkodás alapjainak lerakása

Az iparosodás és a megnövekedett faanyagigény

A kora újkorban az iparosodás, különösen a bányászat és a kohászat fellendülése, drámai hatással volt a magyarországi erdőkre. A földművelés kiterjedése, valamint a bányászat és a kohászat fellendülése következtében a középkor vége felé az erdők nagyarányú pusztulásnak indultak. Az ipari forradalom megindulásával ugrásszerűen megnövekedett az erdők kitermelése. A faanyag fő felhasználói a bányászat (bányafa), a kohászat (faszén, szénégetés), az üvegipar és a hadiipar (hamuzsír), az építkezések (épületfa, szerfa), a vasútépítés (talpfa) és a tűzifafogyasztás voltak.

A hamuzsír-termelés különösen pusztító volt: 1 q hamuzsírhoz körülbelül 200 m³ fát kellett elégetni. Az 1820-1830-as években évi 40 000 q export is történt, ami körülbelül 8 millió m³ fa elégetését jelentette, és ehhez még nem is adták hozzá a hazai felhasználást. Ez az időszak az 1800-as évek közepéig tartott, amikor beindult az ipari káliumkarbonát-termelés, és ez volt a hazai erdők „legszomorúbb százada”. Az iparosodás korai szakaszában az erdők intenzív kihasználása, amelyet a sokrétű és nagy volumenű ipari igények (bányászat, kohászat, üveggyártás, hamuzsír-termelés) hajtottak, a fenntarthatatlan erőforrás-kitermelés kritikus időszakát tárja fel. A hamuzsír-termelés konkrét példája rávilágít arra, hogy egyetlen ipari folyamat is milyen hatalmas erdőterületeket pusztíthatott el, bemutatva a korai ipari növekedés súlyos környezeti költségeit, mielőtt a fenntartható erdőgazdálkodási gyakorlatok vagy alternatív anyagok megjelentek volna. Az iparosodás példátlan és sokrétű keresletet teremtett a fa iránt, túllépve az egyszerű tüzelő- és építőanyagon, specializált ipari alapanyagokká, például faszénné a kohászathoz és hamuzsírrá az üveg- és szappaniparhoz. A kereslet puszta mértéke, különösen a hamuzsír esetében , az erdőirtás gyors felgyorsulásához vezetett. Ez az időszak, amelyet a magyar erdők „legszomorúbb századának” neveznek , közvetlen ok-okozati összefüggést mutat: a technológiai és gazdasági fejlődés, ha nem párosul fenntartható erőforrás-gazdálkodással, gyors és kiterjedt környezeti romláshoz vezethet. Az erőforráshiány ezen válsága vált aztán a formálisabb és szisztematikusabb erdőgazdálkodási gyakorlatok kialakulásának elsődleges mozgatórugójává.

A megnövekedett faanyagigényre válaszul a kora újkorban megkezdődött az erdőgazdálkodás jogi szabályozása. A magyarországi erdőgazdálkodás első okleveles nyoma 1262-ből származik, vetett magról nőtt erdőről tesz említést. Az első erdőgazdálkodási rendeletet Zsigmond király adta ki 1426-ban a Zólyom környéki ólombányák erdőinek használatát szabályozandó. Ez a tény azt jelzi, hogy a magyar erdőgazdálkodás a bányászat igényeiből „nőtt ki”.

A kora újkorban több szabályzat is született. Az 1565-ös Miksa királyi rendelet a felvidéki bányászat fahiányára reagált, részletesen szabályozta a besztercebányai rézmű erdeinek kitermelését, tiltotta a legeltetést, összehangolta a fafelhasználást és a telepítést (magok szétszórását). Ez azonban még nem volt általános rendtartás, csak az erdők egy részére terjedt ki.

Az 1769-es Mária Terézia-féle erdőrendtartás volt az első, amely egész ország területére kiterjedt. Kiemelt szerepet fordított az erdők megtartására és erősen megszorította a szabad erdőgazdálkodást. Erdélyben 1781-ben vezették be. Az úrbérrendezés révén az addig községi kezelésben lévő erdők a földesúri hatáskörbe kerültek, növelve a rendeletek hatáskörét.

1791-ben törvénycikk írta elő az erdők kötelező védelmét (1791. évi LVII. tc.), ami az első „igazi” erdőtörvénynek tekinthető. Az 1807. évi XX. tc. pedig a futóhomok fásítását írta elő. A lokalizált, iparág-specifikus szabályozásoktól (Zsigmond, Miksa) az átfogó, országos erdőrendtartásokig (Mária Terézia) tartó fejlődés az erőforrás-gazdálkodásban a reaktív problémamegoldásról a proaktív, központosított állami ellenőrzésre való áttérést jelzi. Ez a lépés, amelyet gyakran helyi ellenállás kísért, megalapozta a modern, szisztematikus erdőgazdálkodást, elismerve az erdőket stratégiai nemzeti vagyonként, nem csupán helyi közös tulajdonként. A legkorábbi szabályozások (1426, Zsigmond; 1565, Miksa) közvetlen, reaktív válaszok voltak a lokalizált faanyaghiányra, különösen azokra, amelyek a gazdaságilag létfontosságú bányászatot érintették. Ez azt mutatja, hogy a kezdeti állami beavatkozást gazdasági szükséglet, nem pedig ökológiai aggodalom motiválta. Mária Terézia 1769-es rendelete kulcsfontosságú elmozdulást jelentett egy átfogó, országos szabályozási keret felé. Ez a szélesebb hatókör, a közösségi erdőgazdálkodás földesurak hatáskörébe való átruházásával párosulva , az erdőforrások feletti hatalom központosítását jelzi, amelyet az állam az erdők stratégiai gazdasági jelentőségének felismerése hajtott. A jobbágyok ellenállása rávilágít e felülről lefelé irányuló politikák társadalmi dimenziójára, bemutatva, hogy az erdőgazdálkodás nem csupán ökológiai vagy gazdasági, hanem társadalmi-politikai kérdés is, amely hatással van a hagyományos megélhetésre és az erőforrás-hozzáférési jogokra. Az ezt követő „első igazi erdőtörvény” 1791-ben tovább erősítette az állam elkötelezettségét az erdővédelem iránt.

Az erdészeti oktatás és kutatás megindulása

Az erdőgazdálkodás fejlődésével párhuzamosan elengedhetetlenné vált a szakértelem fejlesztése. A 18. század derekától az erdő ügye országos közérdek lett, és megszervezték az erdészeti oktatást.

Az oktatás intézményesülése Selmecbányán kezdődött. 1735-ben a bányászat számára hoztak létre oktatási intézményt, amelyet Mária Terézia 1770-ben akadémiai rangra emelt, és a tantervben előírta az erdőművelést. Ez a kezdeti összefonódás a bányászattal azt mutatja, hogy az erdők iránti igény elsősorban az ipari szükségletekből fakadt. 1808-ban Besztercebányán létrejött az első erdőmérnököket képző intézmény.

A 19. század végén, 1883-ban Szegeden (Királyhalmán) indult meg az első erdőőri képzés, amely Bedő Albert nevéhez fűződik. Ezt követően Temesváron, Liptóújváron és Görgényszentimrén is alakultak hasonló iskolák. Ezek az alsó- és középfokú képzések a gyakorlati erdőgazdálkodás számára biztosítottak képzett munkaerőt.

Az erdészeti kutatás is intézményesedett. 1897-ben Darányi Ignác aláírta az önálló Erdészeti Kísérleti Állomás létesítéséről szóló rendeletet Selmecbányán, melynek célja a hegy- és dombvidéki erdőgazdálkodás fejlesztése volt. Az erdészeti oktatás és kutatás intézményesítése, a bányászati akadémiáktól a dedikált erdészeti iskolákig és kutatóállomásokig, az erdőgazdálkodás professzionalizálódását és tudományos megalapozását jelzi. Ez az elmozdulás az empirikus, hagyományos tudásról a szisztematikus, tudományos megközelítésre kulcsfontosságú volt a fenntartható gyakorlatok kidolgozásához és az erdőkkel kapcsolatos egyre összetettebb kihívások kezeléséhez. A faanyaghiány növekvő tudatosítása és az erdők növekvő gazdasági értéke szükségessé tette, hogy a hagyományos, informális tudás ne legyen elegendő a hatékony gazdálkodáshoz. Ez vezetett az erdészeti oktatás formalizálásához, kezdetben a bányászati akadémiákba integrálva , ami a bányászat faanyagigénye és a korai erdőgazdálkodás közötti szoros történelmi kapcsolatot tükrözi. Az erdőmérnökök és erdőőrök képzésére szolgáló dedikált intézmények, valamint egy kutatóállomás létrehozása a terület fokozatos professzionalizálódását és tudományos megalapozását mutatja. Ez az intézményi fejlődés szükséges válasz volt az erdőirtás mértékére és a szisztematikusabb, hosszú távú megközelítések szükségességére a fenntartható faanyagellátás biztosítása érdekében, túllépve a puszta erőforrás-kitermelésen az aktív termesztés és tudományos gazdálkodás felé.

Alföld fásítási törekvések

Az Alföld fásítási törekvései már a 18. század derekától megkezdődtek, ami egy proaktív, hosszú távú környezetgazdálkodási elképzelést mutat be, még a széles körű ökológiai tudatosság megjelenése előtt. Ez a kezdeményezés valószínűleg olyan gyakorlati megfontolásokból fakadt, mint a talajstabilizálás (futóhomok), a mezőgazdasági termelékenység növelése és a helyi faanyagellátás biztosítása, bemutatva a földhasználat összefüggéseinek korai megértését.

Az 1807. évi XX. törvénycikk kifejezetten a futóhomok fásítását írta elő. Az Alföld, amelyet nyílt, gyakran mocsaras vagy homokos tájak jellemeztek , hagyományosan nem volt sűrűn erdős. Az ezen a területen megfigyelhető korai fásítási törekvések és jogi előírások az állam által irányított, tudatos tájformálási erőfeszítéseket jeleznek. Ez valószínűleg gyakorlati mezőgazdasági és gazdasági megfontolásokon alapult, mint például a szélerózió és a futóhomok elleni küzdelem, a helyi mikroklíma javítása a mezőgazdaság számára, és faanyagforrások biztosítása egy fában szegény régióban. Ez a proaktív megközelítés a táj átalakítására az erdőgazdálkodási filozófia mélyreható változását jelzi, elismerve az erdőket nem csupán természeti adottságként, amelyet ki kell használni vagy védeni, hanem olyan eszközként, amelyet aktívan létre lehet hozni és bővíteni a nemzeti előnyök és a rugalmasság érdekében.

IV. A 19. és 20. század fordulója: Gazdasági fellendülés és a trianoni sokk

Az erdők gazdasági jelentőségének növekedése és a „rablógazdálkodás” jelensége

A 19. század második felében a magyar erdők gazdasági jelentősége ugrásszerűen megnövekedett. Ezt a városépítés fellendülése és a modern közlekedési hálózat, például a vasút kiépítése idézte elő, amely lehetővé tette a faanyag szállítását korábban nehezen elérhető területekről. Ez a megnövekedett kereslet azonban egy sötét időszakot is hozott az erdőgazdálkodásban, amelyet „rablógazdálkodásnak” neveztek. Ekkor szenvedtek hatalmas károkat Erdély és Máramaros addig érintetlen erdőségei.

Az iparosodás és az urbanizáció gyors üteme, a modern közlekedés fejlődésével párosulva, drasztikusan megnövelte a faanyag iránti keresletet, és gazdaságilag életképessé tette a korábban megközelíthetetlen erdők kitermelését. Ez a keresleti hullám, megfelelő szabályozás vagy fenntartható gyakorlatok hiányában, közvetlenül vezetett a „rablógazdálkodás” időszakához. Az a tény, hogy Erdély és Máramaros „eddig érintetlen” erdőségei súlyos károkat szenvedtek , azt jelzi, hogy a kihasználás a szűz vagy öreg állományokat célozta, rávilágítva a piaci erők által vezérelt fenntarthatatlan erőforrás-kitermelés mintájára. Ez az időszak a robusztus szabályozási keretek kritikus szükségességét mutatja be az erőforrások túlzott kihasználásának megakadályozására, amikor a gazdasági ösztönzők magasak.

Az 1879. évi erdőtörvény és az Országos Erdei Alap létrehozása

A „rablógazdálkodás” és az erdőpusztulás megfékezésére az 1879. évi XXXI. törvénycikk („második erdőtörvény”) mérföldkőnek számított a magyar erdészeti jogalkotásban. Ez a törvény hozta létre az „Országos Erdei Alapot”, amely jelentősen meghatározta a kincstári erdők fenntartásának körülményeit. Az Alap képzésének és felhasználásának szabályai pénzügyi támogatást biztosítottak az erdőfenntartási tevékenységekhez, ami korábban hiányzott a jogszabályokból.

A törvény intézkedett a véderdők kijelöléséről és használatuk korlátozásáról, a tulajdonosi jogok közérdekből való korlátozását adómentességgel kompenzálva. Támogatta a kopár és terméketlen területek beerdősítését is. Ezenkívül kötelezővé tette az üzemterv szerinti kezelést és szakképzett erdőtisztek, erdőőrök alkalmazását a közösségi tulajdonú erdőkön (állami, törvényhatósági, községi, egyházi, alapítványi, hitbizományi, közbirtokossági és részvénytársulati).

Azonban az 1879. évi erdőtörvény, bár jelentős előrelépés volt, hibás rendelkezéseket is tartalmazott, különösen a magánbirtokok korlátozása terén, amelyek elégtelennek bizonyultak az erdők védelmében. Az 1879-es erdőtörvény, bár jelentős lépés volt a modern, szisztematikus erdőgazdálkodás felé (védelmi övezetek, fásítási támogatás és szakmai felügyelet bevezetésével), rávilágít a korai jogalkotás korlátaira is, különösen a magántulajdon szabályozásában. Az „Országos Erdei Alap” létrehozása jelzi a pénzügyi mechanizmusok szükségességének felismerését a hosszú távú erdőfenntartás támogatására, túllépve a puszta tilalmakon az aktív befektetés felé. Az 1879-es törvény átfogó kísérlet volt a „rablógazdálkodás” hatásainak enyhítésére és a hosszú távú faanyagellátás biztosítására. Főbb újításai közé tartozott a „véderdők” kijelölése és az üzemtervek kötelező bevezetése képzett szakemberek felügyelete alatt. Ez a tervezett, fenntartható erdőgazdálkodás felé való elmozdulást jelzi. Azonban az a kifejezett megállapítás, hogy a törvény „elégtelennek bizonyult az erdők védelmében” a magántulajdon jogainak nem megfelelő korlátozása miatt , kulcsfontosságú. Ez rávilágít a magán gazdasági érdekek és a közös környezeti javak közötti tartós feszültségre, amely továbbra is alakítja az erdőpolitikát. Az „Országos Erdei Alap” létrehozása szintén jelentős elmozdulást jelent a tisztán szabályozási intézkedésektől a pénzügyi ösztönzők és az állami támogatás felé az erdőfenntartásban, ami az erőforrás-gazdálkodás érettebb megközelítését jelzi, amely felismeri a fenntarthatósághoz szükséges gazdasági befektetést.

Az első világháború után, a trianoni békeszerződés (1920) katasztrofális hatással volt Magyarország erdőterületére. Az ország erdőségei drámaian, 85%-kal, 1 millió hektárra csökkentek. Ez az ország megmaradt területének alig 12%-át tette ki. A történelmi Magyarország területének 72%-os veszteségével szemben az erdők 84,1%-a veszett el, mégpedig a legértékesebb fatőkéjű állományok.

Ez a nemzeti trauma alapjaiban formálta át a magyar erdőpolitikát, a hangsúlyt a kihasználásról a kiterjedt fásításra helyezve, mint nemzeti parancsra. A közvetlen, számszerű adatok (85% erdőveszteség a 72% területi veszteséghez képest) azonnal rávilágítanak a trianoni békeszerződés pusztító és aránytalan hatására Magyarország erdőforrásaira. Ez nem csupán földveszteség volt, hanem kifejezetten a „legértékesebb fatőke” elvesztése. Ez a mélyreható geopolitikai esemény kritikus fordulópontként szolgált, az erdőpolitikát nemzeti stratégiai kérdéssé alakítva. Az erdőborítottság súlyos csökkenése közvetlenül a nagyszabású fásítás nemzeti parancsához vezetett, a meglévő erdők kezeléséről az új, kisebb határokon belül az erdőállomány aktív újjáépítésére helyezve a hangsúlyt. Ez az esemény aláhúzza, hogy a külső politikai tényezők hogyan változtathatják meg alapjaiban és hirtelen a nemzeti környezeti prioritásokat és gazdálkodási stratégiákat.

Az első világháború utáni tudatos erdőtelepítési programok

A trianoni sokk után tudatos erdőtelepítési programok kezdődtek. Az alföldi erdők telepítéséről és fásításokról szóló 1923. évi XIX. törvénycikk is ezt a célt szolgálta. Ez a lépés egy nemzeti stratégiai válasz volt a geopolitikai katasztrófára. Ez az elmozdulás a meglévő erdők elsődleges kezeléséről az új erdők aktív létrehozására, különösen az Alföldön, az erdőpolitika mélyreható változását mutatja be a reaktív szabályozásról a proaktív tájtervezésre, amelyet mind a gazdasági szükséglet, mind a nemzeti identitás vezérelt.

A trianoni óriási erdőveszteség éles nemzeti tudatosságot teremtett az erőforráshiányról és a sebezhetőségről. Ez a közvetlen következmény nagyszabású, állami támogatású fásítási politikához vezetett. A specifikus jogszabályok, mint például az 1923-as, az Alföld fásítására irányuló törvény , stratégiai hangsúlyt jeleznek az erdőborítottság növelésére a korábban kevésbé erdősített vagy erősen erdőirtott területeken, azzal a céllal, hogy enyhítsék a területi veszteségek gazdasági és környezeti következményeit. Ez a proaktív megközelítés a táj átalakítására az erdőgazdálkodási filozófia mélyreható változását jelenti, elismerve az erdőket nem csupán természeti adottságként, amelyet ki kell használni, vagy védeni, hanem olyan eszközként, amelyet aktívan létre lehet hozni és bővíteni a nemzeti előnyök és a rugalmasság érdekében.

V. A szocialista korszak: Államosítás és az erdősültség növelése

Az erdők államosítása (1945) és a közérdekű erdőgazdálkodás

A második világháború után, a szocialista rendszer kiépülésével gyökeres változások következtek be a magyar erdőgazdálkodásban. A valóban közérdekű erdőgazdálkodás lehetőségét az erdőket államosító 1945. évi VI. törvénycikk hozta meg. Ez a lépés alapvető ideológiai és gyakorlati elmozdulást jelentett, központosítva az állam ellenőrzését a „közérdekű” erdőgazdálkodás megvalósítása érdekében. Az állami erdőterület aránya 2012-ben 56% volt, ami a szocialista korszak öröksége.

Az erdők 1945-ös államosítása a második világháború utáni politikai és gazdasági átalakulás közvetlen következménye volt a szocialista rendszer alatt. Ez az ideológiai elmozdulás az állami tulajdont és a kulcsfontosságú erőforrások központosított ellenőrzését hangsúlyozta, a „közérdek” szolgálatát célozva, és leküzdve a magántulajdon korábbi hiányosságait és korlátait, amelyek korábban nehezen tudták biztosítani az átfogó erdővédelmet. Ez a központosítás lehetővé tette a hatalmas, koordinált fásítási erőfeszítések és az egységes, állami irányítású erdészeti igazgatás kialakítását. Ez a megközelítés azonban szükségszerűen előnyben részesítette az ipari méretű faanyagtermelést, gyakran vezetett monokultúrás, egykorú ültetvények létrehozásához, ahol a mennyiségi növekedés elsőbbséget élvezett az ökológiai sokféleséggel és természetességgel szemben, ami kihívást jelentett a jövőbeli biodiverzitási erőfeszítések számára.

Az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) megalapítása és a tudományos alapok kidolgozása

A szocialista korszakban a tudományos alapokon nyugvó erdőgazdálkodás fejlesztése kiemelt fontosságúvá vált. 1949. június 1-jétől új korszak kezdődött az erdészeti kutatásban, amikor Budapesten 12 fővel létrehozták az Erdészeti Tudományos Intézetet (ERTI). Az ERTI gyors fejlődésnek indult, és korszakalkotó munka volt az ország erdőgazdasági tájainak és tájcsoportjainak meghatározása. Ez a táji megközelítés az erdőművelés tudományos alapjait fektette le, elősegítve az ökoszisztéma-szemléletű erdőgazdálkodás kialakulását.

Az 1950-es években az erdőművelés került a kutatás és a gyakorlat középpontjába. Az 1960-as években Keresztesi Béla főigazgató vezetése alatt jelentős fellendülés volt az ERTI-ben, ami az erdőgazdálkodás „aranykorának” számított a tudományos alapok kidolgozása szempontjából. Az ERTI létrehozása és gyors fejlődése az erdőgazdálkodás tudományos, központilag tervezett megközelítése iránti erős elkötelezettséget jelzi a szocialista korszakban. Az „erdőgazdasági tájak” meghatározására való összpontosítás szisztematikus, nemzeti szintű megközelítést mutat az erdőtermelés és -gazdálkodás ökológiai elveken alapuló optimalizálására, bár egy tervgazdasági keretben. Az erdők államosítása biztosította az állam számára a szükséges ellenőrzést és erőforrásokat a tudományosan megalapozott erdőgazdálkodási megközelítés bevezetéséhez. Az ERTI létrehozása ennek az elkötelezettségnek közvetlen intézményi megnyilvánulása volt. Az „erdőgazdasági tájak” meghatározására való összpontosítás kifinomult, bár központilag irányított megközelítést jelez a regionális ökológiai jellemzőkön alapuló, testre szabott gazdálkodási stratégiák szükségességének megértésében. Ez a lépés egy racionálisabb és hatékonyabb (termelési szempontból) erdőforrás-felhasználás felé mutat, amelyet tudományos kutatás és szakértelem támaszt alá.

Az erdősültség növelése és a fásítási programok

A trianoni békeszerződés utáni tudatos erdőtelepítési programok a szocialista korszakban is folytatódtak, sőt, új lendületet kaptak. A fatelepítés 1945, és kiváltképpen az 1950 utáni időszakban is folytatódott. Ennek eredményeként az ország erdősültsége az 1945. évi 11,8%-ról az ezredfordulóig több mint 18%-ra növekedett. Ez volt a magyar erdészet évezredes történetének legnagyobb sikere, mivel visszájára fordította az erdőterületnek az államalapítástól a II. világháború végéig szakadatlanul tartó csökkenő tendenciáját.

Ezt a nagyszabású fásítási munkát az erdészeti szakemberek „az erdőgazdasági tájanként a jellemző erdőtípusokra alapozott erdőművelés” alapján végezték, kiváló tudományos színvonalon. A fásítási programok célja nemcsak a faanyagtermelés növelése volt, hanem a táj környezeti állapotának és a biodiverzitásnak a javítása, a tájképi hatások szépítése, a vidéki turizmus fejlesztése és a vidéki élet minőségének emelése is. A programok során főként gyorsan növő, gazdaságilag értékes fafajokat, például akácot és nemesnyárat ültettek, különösen az Alföldön.

A szocialista fásítási programok, amelyek a trianoni békeszerződés utáni erdőveszteségre adtak választ, az állami irányítású, nagyszabású tájformálás példáját jelentik. E programok sikere az erdőborítottság növelésében azt mutatja, hogy a központosított tervezés és végrehajtás hatékony lehet a mennyiségi célok elérésében, azonban felveti a biodiverzitás és az ökológiai természetesség hosszú távú hatásainak kérdését, mivel gyakran monokultúrás, ipari célú ültetvények jöttek létre.

VI. A rendszerváltás utáni időszak és a jelenlegi kihívások

A magánerdők visszatérése és a tulajdonviszonyok átalakulása

A rendszerváltást követően, az 1990-es évek elején, Magyarországon ismét megindult a magán-erdőgazdálkodás. A kárpótlási és vagyonnevesítési folyamat eredményeként 1992-től néhány éven belül az ország erdeinek 40%-a magántulajdonba került, ami megközelítőleg 730 000 hektár erdőterületet jelentett mintegy 250 000 erdőtulajdonossal. Ez a tulajdonosi szerkezetben bekövetkezett változás jelentős kihívásokat hozott magával. Napjainkban is lényeges probléma a bejegyzett erdőgazdálkodó nélküli erdőterületek megoldatlan állapota, amelyek aránya 2007-től 10% körül mozog a magyar erdőkből, ami több mint 200 ezer hektár erdőterületet jelent. E rendezetlen erdők jelentős része (87%) magántulajdonban van.

A magánerdők rendszerváltás utáni megjelenése alapvető változást hozott az erdőgazdálkodásban, áttérve a központosított állami irányításról a decentralizált, sokszereplős modellre. Ez a változás, bár elméletileg növelheti a hatékonyságot és a helyi érdekek figyelembevételét, jelentős kihívásokat is teremtett, különösen a tulajdonosi fragmentáció és a nem kezelt erdőterületek problémája miatt, ami rávilágít a magántulajdon és a közérdekű fenntartható gazdálkodás összehangolásának nehézségeire. A magántulajdonba került erdők fragmentáltsága és a tulajdonosok sokasága gyakran okoz döntésképtelenséget, érdektelenséget és tájékozatlanságot, ami akadályozza a hatékony gazdálkodást. A jogalkotó igyekszik minél több lehetőséget nyújtani az erdőtulajdonosoknak és erdészeti szakembereknek a gazdálkodás beindításához, az erdő használatához, az osztatlan közös tulajdon kezeléséhez, ezeken keresztül a rendezetlen erdőterületek csökkentéséhez.

A fenntartható erdőgazdálkodás és a természetvédelmi szempontok előtérbe kerülése

Az EU-csatlakozás és a globális környezeti kihívások hatására a fenntartható erdőgazdálkodás és a természetvédelmi szempontok egyre hangsúlyosabbá váltak. A magyar kormány 2021-ben elkötelezte magát az EU 2030-ig tartó időszakra elfogadott Biodiverzitás Stratégiájában foglaltak mellett. A tudományos bizonyítékok azt mutatják, hogy minél magasabb egy erdő természetessége, annál nagyobb a stabilitása, ellenálló képessége a veszélyeztető tényezőkkel szemben, valamint annál nagyobb az éghajlatváltozás mérséklésével kapcsolatos haszna és az alkalmazkodóképessége.

Az erdőtörvény ma négyféle üzemmódra ad lehetőséget: hagyományos vágásos, átmeneti, örökerdő és faanyagtermelést nem szolgáló. Az ország erdeinek több mint 90%-án vágásos üzemmódot használnak. A jelenlegi törvény a magas természetességű, különleges rendeltetésű állami erdőkben tiltja a tarvágást, de léteznek jogszabályi kiskapuk, amelyek lehetővé teszik kivételek engedélyezését. A 2022-es tűzifarendelet több ponton gyengítette az erdőtörvény előírásait, és a közelmúltbeli „salátatörvény” javaslatok tovább gyengítenék a jogszabályi kereteket, lehetővé téve a magas természetességű erdőkben a sarjaztatásos erdőfelújítást és a tarvágásos véghasználatot. Ez a tendencia aggodalmat vált ki a természetvédelmi szervezetekben, mivel a kormány álláspontja szerint a fakitermelés növelése klímavédelmi célt szolgálhat, ami ellentmond a biodiverzitás megőrzésének.

A fenntartható erdőgazdálkodás és a természetvédelmi szempontok előtérbe kerülése a rendszerváltás utáni időszakban, különösen az EU-csatlakozással, jelzi a magyar erdőpolitika paradigmaváltását a tisztán termelésközpontú megközelítésről a komplexebb ökológiai és társadalmi célok felé. Ez a változás, amelyet a globális éghajlatváltozási és biodiverzitási válságok sürgetnek, rávilágít a gazdasági igények és a környezetvédelem közötti folyamatos feszültségre, és hangsúlyozza a tudományos alapú, adaptív gazdálkodási stratégiák szükségességét. A magyar erdőgazdálkodásnak jelenleg is számos kihívással kell szembenéznie, mint például az éghajlatváltozás hatásai (gyakoribb aszályok, árvizek, hőhullámok), amelyek a mezőgazdaságot és az erdészetet is érintik. Az erdők CO2-elnyelésben játszott szerepe jelentős, és a biodiverzitás megőrzése kulcsfontosságú az erdők stabilitásának és ellenálló képességének növeléséhez.

A jelenlegi erdőterület Magyarországon több mint 2 millió hektár, ami az ország területének több mint egyötödét borítja. Az elmúlt száz évben az erdőborítottság folyamatosan növekedett, 2006-ban ünnepelték a kétmillió hektár elérését. Azonban a „természeteshez hasonló” erdők aránya alacsony, mindössze 6800 hektár magas természetességű, holtfában gazdag idős erdő maradt az egész országban. Ez a helyzet rávilágít arra, hogy a mennyiségi növekedés mellett a minőségi szempontok, mint a természetesség és a biodiverzitás megőrzése, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a modern erdőgazdálkodásban.

A magyar erdőgazdálkodás története a kezdeti, bőséges erőforrásokkal jellemezhető időszaktól a modern, tudományosan megalapozott és multifunkcionális megközelítésig hosszú utat járt be. A honfoglalás kori erdők korlátlan használatától a középkori intenzív erdőirtásokon és a kora újkori ipari igények okozta pusztításon át, egészen a modern állami szabályozás és az oktatás intézményesítéséig, a történelem során folyamatosan változott az ember és az erdő kapcsolata.

A 19. század végén a „rablógazdálkodás” jelensége, majd a trianoni békeszerződés okozta drámai erdőveszteség rávilágított a fenntartható gazdálkodás sürgősségére. Ez utóbbi esemény indította el a nagyszabású, tudatos fásítási programokat, amelyek a szocialista korszakban az erdősültség jelentős növekedéséhez vezettek. Az erdők államosítása és az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) megalapítása központosított, tudományos alapokon nyugvó erdőgazdálkodást tett lehetővé, bár a mennyiségi célok gyakran felülírták az ökológiai sokféleséget.

A rendszerváltás utáni időszakban a magánerdők visszatérése és a tulajdonviszonyok átalakulása új kihívásokat teremtett, különösen a fragmentált tulajdon és a nem kezelt területek problémáját. Ezzel párhuzamosan, különösen az EU-csatlakozás hatására, a fenntartható erdőgazdálkodás és a természetvédelmi szempontok, mint a biodiverzitás megőrzése és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak.

Ahhoz, hogy az erdész-szakma megőrízhesse az erdőben betöltött szerepét, a jövő erdőgazdálkodásának egy meghatározó szemléletváltásra van szüksége. Már nem elégséges gazdálkodás és az nem gazdasági célú ökoszisztéma-szolgáltatások egyensúlyának megőrzése. Túl kell lépni a fenntartható erdőgazdálkodás elcsépelt és sokszor félreértelmezett, félremagyarázott fogalmán egy olyan erdőkezelés felé, ahol az erdő egyes szolgáltatásai a valódi súlyuknak megfelelő módon érvényesülnek. Ahol egyértelmű elsődlegessége van, az ökológiai értékek megőrzésének, a védelmi rendeltetéseknek (klímavédelem, talajvédelem, vízvédelem stb.), közjóléti szolgáltatásoknak.

Egy olyan erdőkezelésnek kell felváltani a múlt erdőgazdálkodását, amelyben abszolút prioritása van a folyamatos erdőborítás fenntartásának, a természetes folyamatok érvénesülésének és az ember tevékenységével csak ezeknek a folyamatoknak a mielőbbi és minél gyorsabb érvényesülését szolgálja. Ahol az ember nem gondolja, hogy okosabb a természetnél, hanem alázatosan követi annak folyamatait.

Olyan reziliens, rugalmasan ellenálló, alkalmazkodni képes erdők létrejöttét segíti elő, támogatja, amelyek változatosságukkal, adaptációs képességükkel, természeteshez egyre inkább közalítő szerkezetükkel segítenek abban, hogy a a bolygó egyre élhatőbbé váljon és lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember túlélje azt a katasztrófát, amelyet maga hozott létre a Földön. Az erdők továbbra is betölthessék sokrétű ökológiai, gazdasági és közjóléti funkcióikat a jövő generációi számára.

Mielőtt a múlt erdőgazdálkodásának hibáit az erdészek nyakába varrod, olvasd el a magyar erdőgazdálkodás történetét és tisztába jössz azzal, hogy akkor mi és miért történt.

A múlt hibáit el kell ismerni, szükséges elfogadni és tovább kell lépni. A múlt történéseivel szemben csak egyetlen kifogás lehet, ha nem tanulunk belőle és múlt hibáit újra és újra elkövetjük.

…és most ez a kihívás áll a ma erdésze előtt. tanuljunk a múlt eseményeiből mert a múlt nem ment fel az alól, hogy – annak ismeretében – ma milyen útra lépünk. Biztos vagyok benne, hogy a valódi szakmai megújulás az erdész szakma túlélésének záloga.