Egy sorozat végére…

Ez a sorozat nem kívánt válaszokat adni. Nem megoldásokat kínált, nem recepteket, nem új „helyes utakat”. Sokkal inkább kérdezett. Néha kényelmetlenül, néha provokatívan, néha talán túl halkan ahhoz, hogy rögtön visszhangja legyen. Itt látszólag az erdőről beszéltünk, de valójában magunkról emberekről szakmabliekről és civilekről esett szó.

Arról, hogyan gondolkodunk a természetről, milyen szerepet tulajdonítunk magunknak benne, és mennyire nehéz elengedni azt a képet, hogy mi vagyunk a középpontban. A sorozat egyik alapvető állítása az volt, hogy a természet nem szorul megmentésre, hanem térre, időre és mozgástérre. Ez a gondolat sokakban ellenérzést, bizonytalanságot, sőt ellenállást válthat ki, különösen azokban, akik hivatásukat tették fel az erdőkkel és a természettel való munkára.

Ez érthető. A paradigmaváltás mindig identitásválsággal jár.

Éppen ezért volt fontos végigvinni azt a gondolatot is, hogy nem a szakmák fölöslegessé válásáról van szó, hanem a szerepük átalakulásáról. Az erdész, a természetvédő és az ökológus nem eltűnik ebből a történetből, hanem új helyre kerül benne. Nem megmentőként, nem uralkodóként, hanem közvetítőként az emberi igények és a természetes folyamatok között.

A sorozat során eljutottunk oda, hogy kimondjuk: a jövőben ezek a szerepek egyre inkább összeérnek a terepen. Nem adminisztratív értelemben, hanem szemléletben. Abban, ahogyan valaki jelen van az erdőben, ahogyan figyel, dönt, beavatkozik,  vagy éppen nem avatkozik be.

Talán ez az egyik legfontosabb felismerés: hogy az erdő nem szakmák szerint működik. Nem erdészeti, természetvédelmi vagy ökológiai logika mentén, hanem saját ritmusában. Ha ehhez a ritmushoz akarunk kapcsolódni, akkor nekünk is változnunk kell.

Ez a sorozat nem azt mondja, hogy „engedjünk el mindent”. Azt mondja, hogy tanuljunk meg különbséget tenni aközött, amikor cselekednünk kell, és amikor az a felelős döntés, ha hátralépünk. Ez talán a legnehezebb szakmai készség. És az egyik legfontosabb.

Az  Természet Csodálatos Birodalma  blogjának a célja ezzel a sorozattal nem az volt, hogy új frontokat nyisson, hanem hogy teret nyisson egy új gondolkodásnak, egy szemléletváltásnak. Annak a felismerésnek, hogy az erdő jövője nem pusztán technikai vagy jogi kérdés, hanem mélyen szemléleti ügy. És hogy ebben a szemléletben mindannyiunknak van dolga – szakmától, pozíciótól függetlenül.

Ha ez az írásfolyam elért annyit, hogy néhány olvasó más szemmel lép be legközelebb az erdőbe, ha egy-egy döntés előtt felmerül a kérdés, hogy „mi lenne most a legkisebb szükséges beavatkozás?”, akkor már nem volt hiábavaló.

A természet nem vár ránk. Az erdő nem kér tőlünk magyarázatot. De mi dönthetünk úgy, hogy figyelünk rá.

Ez volt ennek a sorozatnak a célja.